Most épp ez megy a Dunán. Végre vízszíntesben… végre úgy vízszintesben, hogy nem kell dolgozni. Ehhez képets mit csinálok? Írok. Ja igen, én ebből élek. Hogy írok. Úgy fest ez már vmi mánia, nem tudom abbahagyni éjjel se. Igaz, ezt saját szórakoztatásomra csinálom.
Bár azt meg kell hagyni, a munkámat is igyekszem kreatívan művelni, mielőtt meghalnék az unalomtól.
De erről ennyit.
Ma közepesen halálos nap volt, K is elaludt, meg én is fél 9 kor tértem magamhoz. Neki nagyobb szívás, hogy még be kell járnia a régi irodába, nekem meg nem. A buszról írt emilt, hogy ne csodálkozzam amiért nincs skypeon (mert ugye ott “dolgozunk”), de képtelen volt felkelni. Megnyugtattam, hogy megértem, ez a gyerek, ha nem azzal szórakoztat, h brutális hányingert okoz, akkor álmosít.
Amúgy jól belehúztam a munkába, két róka között belemerültem a belpolitikába 😀 Itt jegyezném meg, hogy nekem Németh Szilárdról Rambó jut eszembe… a csepeli rezsirambó, muhahahaha…
Medve jött délután, dolgoztunk, kurvaanyázott a laptopjával, én meg berágtam rá, mert baszott sokszor elmagyaráztam neki, h 1) ha üti nem lesz jobb 2) ha figyelne a gépére, nem lenne baja. Van egy zsírúj laptopja, és baszik rá, állandóan meg van nyitva 48 oldal, 30 dokumentum, egy rahedli fölösleges szar letöltve, de vírusirtó nyista, meg ilyen apróságok. Én egy 6 éves laptoppal küzdök, de azzal nem szoktam ennyit baszakodni. Mondjuk én pucolom is kéthetente, mert most aztán már egész biztos nem fogok tudni újat venni. Ha jól rémlik a gyerekcuccok elég sokba fájnak.
Na, aztán miután kihisztizte magát elmetünk hamburgert enni, mert meguntam a müzlit. A Ringbe mentünk, az rajta van a valamire való burgerező helyek listáján. Tavaly voltam ott, kb ilyenkor… hááát… azóta süllyedt a színvonal. Tavaly tényleg azt mondtam, h igen, ez volt “A” hamburger.
Na, idén már nem. elmúlt. kiszáradt, kihűlt.
A másik meg, hogy tavaly még nem volt ez a késsel villával parádé. Kaptál egy villát a káposztasalátához és kész. Őszintén? Utálok késsel villával hamburgert enni. Ki vol az az állat, aki ezt egyáltalán kitalálta. A hamburgernek rohadtul nem ez a lényege. Meg fogod két kezeddel, és betömöd az arcodba. Meg veszel krumplit, megtunkolod ketchuban, és ennyi. Késsel? Villával? Anyám….
(nyugi, majd mindjárt írok terhességről meg gyerekről is)
A másik, ami még eszembe jutott, a kabát. A télikabát. A nők kihámozása a kabátból.
Nem vagyok szőrös lábú feminista. Nem érzem úgy, hogy attól lennék egyenjogú, ha nem segítik le a kabátom, ha nem nyitják ki előttem a kocsiajtót. Szerintem ezek szép gesztusok, és aki büdös paraszt és hímsoviniszta mácsó, az akkor is az marad, ha kinyitja előttem a kocsajtót, meg akkor is, ha nem.
NADE! Itt jön az, hogy legtöbb férfi ( a medve is) elveszi a kabátom, és elnyargal vele. Én nem vagyok egy autós maca. Se kocsim, se jogsim. Ergo, hozzászoktam, hogy télen sapka, sál, kesztyű is van rajtam. Mit csinál a pasi? kicipzárolom a kabátom, leveszi, elviszi. Én ott maradok, a sapkával a sállal meg a kesztyűvel – aminek otthon meg van a helye, máshol meg a kesztyű megy a sapiba a sapi a kabát ujjába, a sál a másikba. De ha a pasi elviszi a kabátom, ott állok hülyén! Ilyenkor vagy kapcsolnak, vagy mehetek a kabát után. Felöltözésnél ugyanez. Kiveszem a cuccot a kabát ujjából. A sálat mindenképp előbb kell felvenni, mint a kabátot, ez egyértelmű. Nekem könyékig érő kesztyűm van, így azt is a kabát előtt venném fel. De a pasi ott áll, és fenyegetően tartja az arcomba a kabátomat.
Tudom, ez legyen a legnagyobb bajom.
Na, és akkor gyerek, végülis ez a téma.
Néha rohadtul be vagyok parázva. Rettegek, hogy valami baja lesz a gyereknek, hogy elmegy. Én annyira várom, annyira szeretném. Nem kellett érte évekig küzdenem, csak becsöppent az életembe egyik pillanatról a másikra. Sose készültem rá ábrándos tekintettel, nem olvastam ki a szakirodalmat előre, nem nyitottam fórumot, hogy hogyan lehet teherbe esni tutibiztosan, mert nem ez a kérdés töltötte ki a mindennapjaimat. Úgy voltunk vele, hogy ha jön majd jön, semmi para. És jött. És félek, hogy megérdemlem-e?
Nekem annyira nem szokott sikerülni, amire vágyom, amire készülök. Elkezdtem rettegni a blog miatt is. Hogy itt világgá kürtölöm a dolgot, de mi van, ha valami baj lesz????
Szal ilyenkor jó lenne valami segítség… Bár lehet, hogy az aggodalom is normális, nem tudom.
Sose halunk meg
2013 december 12. | Szerző: acrosstheuniverse
Most épp ez megy a Dunán. Végre vízszíntesben… végre úgy vízszintesben, hogy nem kell dolgozni. Ehhez képets mit csinálok? Írok. Ja igen, én ebből élek. Hogy írok. Úgy fest ez már vmi mánia, nem tudom abbahagyni éjjel se. Igaz, ezt saját szórakoztatásomra csinálom.
Bár azt meg kell hagyni, a munkámat is igyekszem kreatívan művelni, mielőtt meghalnék az unalomtól.
De erről ennyit.
Ma közepesen halálos nap volt, K is elaludt, meg én is fél 9 kor tértem magamhoz. Neki nagyobb szívás, hogy még be kell járnia a régi irodába, nekem meg nem. A buszról írt emilt, hogy ne csodálkozzam amiért nincs skypeon (mert ugye ott “dolgozunk”), de képtelen volt felkelni. Megnyugtattam, hogy megértem, ez a gyerek, ha nem azzal szórakoztat, h brutális hányingert okoz, akkor álmosít.
Amúgy jól belehúztam a munkába, két róka között belemerültem a belpolitikába 😀 Itt jegyezném meg, hogy nekem Németh Szilárdról Rambó jut eszembe… a csepeli rezsirambó, muhahahaha…
Medve jött délután, dolgoztunk, kurvaanyázott a laptopjával, én meg berágtam rá, mert baszott sokszor elmagyaráztam neki, h 1) ha üti nem lesz jobb 2) ha figyelne a gépére, nem lenne baja. Van egy zsírúj laptopja, és baszik rá, állandóan meg van nyitva 48 oldal, 30 dokumentum, egy rahedli fölösleges szar letöltve, de vírusirtó nyista, meg ilyen apróságok. Én egy 6 éves laptoppal küzdök, de azzal nem szoktam ennyit baszakodni. Mondjuk én pucolom is kéthetente, mert most aztán már egész biztos nem fogok tudni újat venni. Ha jól rémlik a gyerekcuccok elég sokba fájnak.
Na, aztán miután kihisztizte magát elmetünk hamburgert enni, mert meguntam a müzlit. A Ringbe mentünk, az rajta van a valamire való burgerező helyek listáján. Tavaly voltam ott, kb ilyenkor… hááát… azóta süllyedt a színvonal. Tavaly tényleg azt mondtam, h igen, ez volt “A” hamburger.
Na, idén már nem. elmúlt. kiszáradt, kihűlt.
A másik meg, hogy tavaly még nem volt ez a késsel villával parádé. Kaptál egy villát a káposztasalátához és kész. Őszintén? Utálok késsel villával hamburgert enni. Ki vol az az állat, aki ezt egyáltalán kitalálta. A hamburgernek rohadtul nem ez a lényege. Meg fogod két kezeddel, és betömöd az arcodba. Meg veszel krumplit, megtunkolod ketchuban, és ennyi. Késsel? Villával? Anyám….
(nyugi, majd mindjárt írok terhességről meg gyerekről is)
A másik, ami még eszembe jutott, a kabát. A télikabát. A nők kihámozása a kabátból.
Nem vagyok szőrös lábú feminista. Nem érzem úgy, hogy attól lennék egyenjogú, ha nem segítik le a kabátom, ha nem nyitják ki előttem a kocsiajtót. Szerintem ezek szép gesztusok, és aki büdös paraszt és hímsoviniszta mácsó, az akkor is az marad, ha kinyitja előttem a kocsajtót, meg akkor is, ha nem.
NADE! Itt jön az, hogy legtöbb férfi ( a medve is) elveszi a kabátom, és elnyargal vele. Én nem vagyok egy autós maca. Se kocsim, se jogsim. Ergo, hozzászoktam, hogy télen sapka, sál, kesztyű is van rajtam. Mit csinál a pasi? kicipzárolom a kabátom, leveszi, elviszi. Én ott maradok, a sapkával a sállal meg a kesztyűvel – aminek otthon meg van a helye, máshol meg a kesztyű megy a sapiba a sapi a kabát ujjába, a sál a másikba. De ha a pasi elviszi a kabátom, ott állok hülyén! Ilyenkor vagy kapcsolnak, vagy mehetek a kabát után. Felöltözésnél ugyanez. Kiveszem a cuccot a kabát ujjából. A sálat mindenképp előbb kell felvenni, mint a kabátot, ez egyértelmű. Nekem könyékig érő kesztyűm van, így azt is a kabát előtt venném fel. De a pasi ott áll, és fenyegetően tartja az arcomba a kabátomat.
Tudom, ez legyen a legnagyobb bajom.
Na, és akkor gyerek, végülis ez a téma.
Néha rohadtul be vagyok parázva. Rettegek, hogy valami baja lesz a gyereknek, hogy elmegy. Én annyira várom, annyira szeretném. Nem kellett érte évekig küzdenem, csak becsöppent az életembe egyik pillanatról a másikra. Sose készültem rá ábrándos tekintettel, nem olvastam ki a szakirodalmat előre, nem nyitottam fórumot, hogy hogyan lehet teherbe esni tutibiztosan, mert nem ez a kérdés töltötte ki a mindennapjaimat. Úgy voltunk vele, hogy ha jön majd jön, semmi para. És jött. És félek, hogy megérdemlem-e?
Nekem annyira nem szokott sikerülni, amire vágyom, amire készülök. Elkezdtem rettegni a blog miatt is. Hogy itt világgá kürtölöm a dolgot, de mi van, ha valami baj lesz????
Szal ilyenkor jó lenne valami segítség… Bár lehet, hogy az aggodalom is normális, nem tudom.
Oldal ajánlása emailben
X